Nem ugrál a gumibikán. Úgy rúgja, tépi, kiabál vele, húsz percen át, hogy egészen beleizzad.

Figyelem, hagyom. Az jár a fejemben, hogy csámcsognának a jeleneten azok, akiknek könnyebb a Hős utcai gyerekeket eredendően agresszív "vadembereknek" látni, mint belegondolni abba, mi tehet egy alig hatéves kissrácot ilyen dühössé. (Vagy szomorúvá...mert néha a szomorúságra is erőszakkal reagálnak.)

Aztán elkezdem kérdezgetni, miért haragszik ennyire a bikára, mi rosszat tett? És egyszercsak válaszol:

"Nem szólt hozzám."

Hogy valójában ki nem szólt hozzá, és mit várt tőle, mit kellett volna mondania neki, nem derül ki. Elfárad, lehiggad és más játék után néz.

Talán az apja, akit lefoglal, hogy új otthont keressen neki, mert innen, ki tudja, mikor, de biztosan menni kell. Talán a nagytesója, aki gyűlöli, hogy neki kell vigyáznia rá, amíg anya dolgozik. Talán egy rokon, akit hiába próbált felrázni a mámorából. Talán a kiégett óvónéni vagy a kölyök a villamoson, akivel barátkozni próbált, de az már megtanulta, hogy az "ilyeneket" levegőnek kell nézni.

Talán egyszer megtudom. De addig is: odafigyelek rá és meghallgatom. Mint mi mindannyian.