Az úgy volt, hogy elvittünk négy Hős utcai lányt teázni.
Szeretjük ezeket a kiscsoportos kimozdulásokat, mert rövid idő alatt sokkal közelebb kerülhetünk a srácokhoz, mint egy-egy foglalkozáson a közösségi térben, ahol gyakran 10-12 gyerek nyüzsög egyszerre körülöttünk. És úgy általában szeretjük kivinni a gyerekeket a telepről, megmutatni nekik a várost, amiből olyan keveset látnak.
Tortillacsipszet is rendeltek a lányok, de nem bírtak az adagokkal, ezért a maradékot elcsomagoltattuk.
Ahogy sétálgattunk a forgalmas körúton, egy kukában étel után kutató hajléktalanra figyeltünk fel. Kissé félve vetettem fel, hogy esetleg odaadhatnánk neki a maradék csipszet, hogy legalább ma ne a szemétből kelljen jóllaknia.
A "csöves" gyakori szitokszó a Hős utcában is, az "éhenkórászokat", akik úgy jönnek be a foglalkozásokra, hogy azt kérdezik, "adtok valamit enni?" vagy két marékkal vesznek a körbekínált kekszből, sokszor kigúnyolják a gyerekek. Ezért voltak kétségeim afelől, hogy jó ötletnek tartják-e lányok az ajándékozást.
De látva, hogy milyen lelkesen szaladnak, és milyen természetességgel, a leereszkedő szánalom halvány jele nélkül kérdezik meg, hogy
elfogad-e tőlük a bácsi egy zacskó csipszet,
rögtön el is szégyelltem magam. Minden gyerek JÓ. És örömmel, őszintén, nem a dicséret reményében segít, ha lehetőséget kap rá, ezt nem először tapasztalom.
(Fotó: Kontúr Egyesület)
