Nem tudok nem tulajdonítani jelentőséget annak, hogy a hetekkel ezelőtt, a gyerekekkel együtt kiszínezett téglák a mai napig nem koptak meg. Egyszerű színes kréta...ki gondolta volna, hogy ellenáll a viharoknak is?

Nem tudom ezt nem a kinti működésünk metaforájának látni.

Egyszerű gesztusok, amiket a gyerekek felé teszünk, egyszerű szavak, "kéremek" és "köszönömök", egyszerű biztatások és ölelések, egyszerű közös játékok...sokan talán nem gondolják, hogy nyomot hagyhatnak. De működik ilyenkor valami varázslat, amitől a hatásuk igenis maradandó lesz. Talán ez a varázslat védi a krétát is a téglafalon.

Nem ugrál a gumibikán. Úgy rúgja, tépi, kiabál vele, húsz percen át, hogy egészen beleizzad.

Figyelem, hagyom. Az jár a fejemben, hogy csámcsognának a jeleneten azok, akiknek könnyebb a Hős utcai gyerekeket eredendően agresszív "vadembereknek" látni, mint belegondolni abba, mi tehet egy alig hatéves kissrácot ilyen dühössé. (Vagy szomorúvá...mert néha a szomorúságra is erőszakkal reagálnak.)

Aztán elkezdem kérdezgetni, miért haragszik ennyire a bikára, mi rosszat tett? És egyszercsak válaszol:

"Nem szólt hozzám."

Hogy valójában ki nem szólt hozzá, és mit várt tőle, mit kellett volna mondania neki, nem derül ki. Elfárad, lehiggad és más játék után néz.

Talán az apja, akit lefoglal, hogy új otthont keressen neki, mert innen, ki tudja, mikor, de biztosan menni kell. Talán a nagytesója, aki gyűlöli, hogy neki kell vigyáznia rá, amíg anya dolgozik. Talán egy rokon, akit hiába próbált felrázni a mámorából. Talán a kiégett óvónéni vagy a kölyök a villamoson, akivel barátkozni próbált, de az már megtanulta, hogy az "ilyeneket" levegőnek kell nézni.

Talán egyszer megtudom. De addig is: odafigyelek rá és meghallgatom. Mint mi mindannyian.

- Kriszta néni, utállak!

- Tényleg? Én szeretlek.

- Én utállak!

- Én meg nagyon szeretlek téged.

- ...És mit szeretsz bennem, Kriszta néni?

És akkor végre sorolhatom...

Szeretem a gyerekek kezébe adni a "nagy, komoly" fényképezőgépet. Szeretem hazaérve végignézni, mit tartottak fotózásra érdemesnek, érdekes a nézőpontjuk.

Tegnap a Margitszigeten jártunk, és mind a hat kirándulónk lelkesen kattintgatott. Feltűnően sok kép készült a tiszta kék égről, zöld lombokon átszűrődő napfényről.

Talán bármelyik gyerek megtalálta volna ezt a témát. Mégis szívszorító a kontraszt azok között a képek között, amiket a Hős utcai gyerekek a lakóhelyükön készítettek, és azok között, amiket arról készítettek, amit "szépnek" látnak.

Kétségtelenül erősek és elgondolkodtatóak a Hős utcai felvételeik. De egyáltalán nem kéne azoknak lenniük...

A tájképeik számomra azt tükrözik, amire valóban szükségük lenne: nyugalom, fény, biztonság, szabadság. Örülök, ha mégoly ritkán és csak pár órára, de megadhatjuk ezt nekik. 

(A Hős utcai gyerekek fotói)

Sajtótájékoztatónk után egy újságíró, akit korábban, a fizetett munkám kapcsán ismertem meg, odalépett hozzám és megkérdezte, ezt miért csinálom? Nem lehetne fizetésért dolgozni a Hős utcában? Hiszen itt is szociális munkát végzünk...

Erre a kérdésre mindig csak azt tudom válaszolni: ittragadtam.

A Hős utcába először tolmácsként jöttem: egy külföldi csoportot kísértem, akik intézménylátogatásra jöttek. Majd felajánlottam Urbanovszky Zsuzsának, hogy keressen, ha úgy érzi, tudok valamiben segíteni. Jól jönne néha fénymásolás, fordítás - gondoltam szerényen. Aztán beszélgetni kezdtünk Zsuzsával, lenéztem a nyári alkotótáborba...és egy részem ott is maradt.

Számomra egészen fantasztikus látni, hogy hogyan változik a Kontúr hatására a telep. Nagyon lassú és nagyon kemény munkával, de határozottan változik. A több éve zajló projekt eredményei a gyerekeket látva a legszembetűnőbbek.

A hivatalos szociális munkást fenyegeti az a veszély, hogy az idő múlásával fegyelmező szerepbe tolódik, a munka kontrollfunkciót vesz át (figyelmeztet az elégtelen lakhatási körülményekre, reguláz).

Meggyőződésem, hogy így veszti el a munka azt a báját, amiért érdemes csinálni. Én ehhez az alaphoz tudok visszatérni, mikor a Hős utcában önkénteskedem.

A gyerekek megkerülhetetlenül részei a munkának. Azt, hogy közvetlenül foglalkozhatok az ott élő felnőttekkel, beengednek a lakásaikba, az az egyesülettel szembeni bizalom tette lehetővé, ami az ott működő gyerekklubok hozadéka. Ha ezekre a gyerekprogramokra a jövőben nem jutna pénz, az olyan lenne, mintha lebontanánk az alapokat. Alapok nélkül pedig nem lehet építkezni, nem működhet hatékonyan a jogvédelem, a közösségfejlesztés, a családsegítő egyéni munka.

Egyre inkább az a meggyőződésem ha gyerekeim tizeniksz év múlva megkérdezik, mit csináltam akkor amikor annyira nehéz volt Budapesten kirekesztettnek lenni, az alkotótáborban készült képekkel kezdem, amiken gyerekekkel játszom.

Tudom, hogy büszkék lesznek rám.

(Fotó: Kontúr Egyesület)

Az úgy volt, hogy elvittünk négy Hős utcai lányt teázni.

Szeretjük ezeket a kiscsoportos kimozdulásokat, mert rövid idő alatt sokkal közelebb kerülhetünk a srácokhoz, mint egy-egy foglalkozáson a közösségi térben, ahol gyakran 10-12 gyerek nyüzsög egyszerre körülöttünk. És úgy általában szeretjük kivinni a gyerekeket a telepről, megmutatni nekik a várost, amiből olyan keveset látnak.

Tortillacsipszet is rendeltek a lányok, de nem bírtak az adagokkal, ezért a maradékot elcsomagoltattuk.

Ahogy sétálgattunk a forgalmas körúton, egy kukában étel után kutató hajléktalanra figyeltünk fel. Kissé félve vetettem fel, hogy esetleg odaadhatnánk neki a maradék csipszet, hogy legalább ma ne a szemétből kelljen jóllaknia.

A "csöves" gyakori szitokszó a Hős utcában is, az "éhenkórászokat", akik úgy jönnek be a foglalkozásokra, hogy azt kérdezik, "adtok valamit enni?" vagy két marékkal vesznek a körbekínált kekszből, sokszor kigúnyolják a gyerekek. Ezért voltak kétségeim afelől, hogy jó ötletnek tartják-e lányok az ajándékozást.

De látva, hogy milyen lelkesen szaladnak, és milyen természetességgel, a leereszkedő szánalom halvány jele nélkül kérdezik meg, hogy

elfogad-e tőlük a bácsi egy zacskó csipszet,

rögtön el is szégyelltem magam. Minden gyerek JÓ. És örömmel, őszintén, nem a dicséret reményében segít, ha lehetőséget kap rá, ezt nem először tapasztalom.

 (Fotó: Kontúr Egyesület)

M. is nehéz eset. 5 éves minikamasz: a nagytesók stílusában káromkodó, látszólag ok nélkül kötekedő kiscsaj, aki a mai napig el-elcseni, amit lehet és szemrebbenés nélkül füllent vagy ont gombnyomásra krokodilkönnyeket, ha szorul a hurok. De nálunk biztos nem úgy szorul, ahogy "odakint", ahonnan néha monoklival a szeme alatt érkezik. És azt, hogy nálunk akkor is mindig van hozzá is egy-egy jó szava valakinek, ha épp felforgatja a teret, hogy akkor is megsimogatjuk, ha a többi gyerek „leundorítózsíroshajúzza” (sőt, akkor még inkább), a minap olyan kedvesen köszönte meg, hogy azóta sem térünk magunkhoz a meghatottságtól.

Judit néninek súgta meg először azt a „nagyon fontos dolgot”, ami kikívánkozott belőle. És Judit néni biztatására aztán megsúgta Kriszta néninek és Tamara néninek is külön-külön, az előtér magányában, ahová kézenfogva vezette őket:

„Én nagyon jól éreztem ma magam, és nagyon jó volt a foci a múltkor, és nagyon szeretek itt lenni.”

Miután – a könnyeivel küzdő - Kriszta néni megölelte és elmondta neki, milyen jólesik neki, amit mond, hogy nagyon szeretik őt és boldogok, hogy itt van, örömében ugrándozni kezdett.

Minden Hős utcai napunkra jut egy ilyen csoda.

(Fotó: Görgényi Mea)